Leé József: Körkérdés a szegénységről

Hosszas tépelődés után úgy döntöttem, hogy nem. Nem megy, nem tudok semmi használhatót írni a szegénységről. Szégyen, nem szégyen, mit sem ér, ha papírom (bizonyítványom) is van róla, hogy értek hozzá. Mégpedig tapasztalatból, nem könyvekből tanultam.
De hiszen éppen ez az. Aki (mint én) beleszületett a szegénységbe, és többé-kevésbé így és ezzel együtt élte le az életét, akinek rokonsága, barátai, jó ismerősei is ameddig a szem ellát, csupa-csupa szegény ember, hogyan is tudná az fegyelmezetten, röviden összefoglalni a lényegest. Regény lenne abból, nem valamiféle tanulmány. Tanulmány már csak azért sem, mert ahhoz pedig nincs meg a szükséges távolság.
Itt tartottam, és már-már tényleg feladtam az egészet, amikor mintegy varázsütésre megláttam egy kerékpárt, és elszállt az ébredező csüggedésem. Mert valamikor nagyon is sok közünk volt egymáshoz, és bár évek óta nem láttam, mégis bizonyos voltam benne első ránézésre, hogy ez az a bicikli, amivel én jó tíz évvel ezelőtt elindultam világgá. Otthagyva egy fojtogató, nyomorúságos, szégyellni való szegénységet valahol vidéken, és elkezdve egy másik, ismeretlen, kalandos és sokszor félelmetes szegénységet itt a nagyvárosban. Mindössze annyi munícióval, ami egy kempingkerékpár kormányára és csomagtartójára ráfér. No meg amit a szívében, lelkében cipel magával az ember egy ilyen útra. Ez a bicikli volt a társam, a segítőm, amikor egy egészen új életem kezdődött, és bizony ő tudná megerősíteni, hogy már semmi áron nem cserélném vissza. Pedig szegénység volt az is, nem különben szegénység bizony ez is.
Hogy is van ez akkor? Mi a különbség? És ha mást nem is, legalább ezt az egyet mégis csak meg kellene fogalmazni, mert ezt viszont talán én tudhatom a leginkább, még ha nem is könnyű.
Merthogy fázni ugyanúgy kellett odahaza is, mint itt Pesten. Ott a vizes vályogfalat nem lehetett kifűteni az egyszem ócska kályhával, az innen-onnan összeszedett tűzifával, és azzal a kevéske olcsó szénnel, amivel folyton takarékoskodni kellett. Itt Kispesten az odúmban még kályhám sem volt, csak a takarók védtek a kihűléstől. Mindkét helyen ugyanúgy lavórban mosakodtam, és ceglédi kannában hordtam a vizet a közkútról vagy éppenséggel a szomszédból. Mindig is csak olcsó ételekre tellett, mégis igen gyakran idő előtt kiürült a zsebem. Otthon is, itt is voltam időnként vesztes helyzetben, munka és jövedelem nélkül.
De ott a reménytelenség vett körül, itt pedig megérintett a remény.
Ott erőtlenné váltam, mert nagyon magamra maradtam. Itt megtaláltam ( meg lehetett találni) mindazokat, akikhez bizalommal fordulhatok. Segítségért is persze, ha a helyzet úgy kívánta, de gyakran inkább csak azért, hogy érezzem: nem vagyok egyedül.
Sokszor és sokat gondolkodtam azóta is azon, hogy mit csináltam olyan rosszul ott vidéken, miért vált minden olyan elviselhetetlenné? Én voltam annyival rosszabb, vagy körülöttem az emberek, a világ?
Ma már úgy gondolom, mindkettő. Nagyon nehéz tud lenni szembenézni a nyomorúsággal, a szegénységgel járó következményekkel nap mint nap.. És még inkább nehéz elviselni a tehetetlenséget, hogy lényegesen nem tudunk változtatni a helyzetünkön, amit igazából nem is mi választottunk. A sorsunk elfogadásához lelki erőre van szükségünk, minél nagyobb a baj, annál inkább.
Ott, akkor ezt nem találtam meg, azt éreztem, hogy légüres térben mozgok, mindenki elfordul tőlem. Méghozzá okkal, hiszen az én családom bizony a „reménytelen esetek” közé tartozott, éreztették is velem gyakorta, ha megpróbáltam a szívem valakinek kiönteni. Így azután megtörténhetett, aminek nem lett volna szabad megtörténnie: idő előtt elfogyott a hitem, az erőm, és a szüntelenül rám törő aggodalmaskodás teljes kétségbeeséssé fajult. Szégyenérzet, bűntudat, önvád, a világgal szembeni harag, sőt már-már gyűlölet tette elviselhetetlen pokollá az életemet. Teljesen megszűnt a belső csend, és ilyenkor bizony már az imádság sem segít.
Nem véletlen, hogy itt a nagyvárosban nem vesztem el végleg. Kerestem is, tudatosan kerestem azokat a helyeket, ahol lelkem békéjét meglelem, de szelíden vezették is a lépteimet, terelgettek is az utamon. Az első perctől fogva, amikor is a Mindenki Templomában kértem útbaigazítást, mint egy abszolút kezdő „zöldfülű” hajléktalan, és jóakaratúan egyházi fenntartású hajléktalan ellátókhoz irányítottak.
Még így is sok, nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy a fejem fel tudjam emelni, és az emberek szemébe tudjak nézni. Félelem, harag és szégyenérzet nélkül, de reménységgel. Sok-sok szelíd, csendes bíztató szó, nyilvánvaló jóakarat, türelem és szeretet eredménye ez.
És ma, amikor már a szegénység mellett más is okkal elkeseríthetne, és  látom, hogy az élethelyzetem nem fog gyökerestől megváltozni, sokkal inkább megbékélt vagyok. Maradok mindig is szegénysorú minden próbálkozásommal együtt, és igen, az ismerőseim is ameddig a szem ellát, ebből a rétegből valóak.
De hiszem azt, hogy amíg tart ez az egymásra figyelés, ez a törődés, addig nem jutok, nem jutunk vissza a kéltségbeesésnek arra a lakatlan szigetére, ahonnan elérhetetlenül távol van a világ, és reménytelennek látszik a visszatérés.

2013.okt.                                                                                                                               Leé József
(Vigília, 2013/12.)